20. fejezet

10 Tetszik/Nem tetszik után következő rész. :)

*Rebeca szemszög*

- Halló, anyu? -kérdeztem félénken a telefonba.
- Igen, szia egyetlenem. -felelte lágyan.- Hogy vagy? Mért nem vetted fel eddig? Eszel rendesen? 
- Apa elküldött boltba, és igen, rendesen eszek. Mért keresel? Baj van? -barátnőmre néztem, aki idegességében a kezét tördelte.
- Nincs baj, csak hiányzol és szeretnem ha már holnap hazajönnétek. -ahogy ezt kimondta, a vér is megfagyott bennem.
- De ezt a három napot már kibírod. -éreztem, hogy szédülni kezdek, muszáj volt leülnöm.
- Légszíves. -sokkal komolyabb hangnemre váltott.- Később még hívlak, hogy melyik busszal jöttök, addig is légy jó, szia kicsim. -nem is köszöntem el, egyszerűen csak kinyomtam.
- Mindig is ahhoz értett, hogy hogyan tegye tönkre az életemet. -Tessa felé fordultam, halál sápadt arccal.
- Mit akart? Maradhatunk, vagy haza kell mennünk? -idegesen föl s alá kezdett mászkálni.
- Hát tényleg minden hazugságra egyszer fény derül. -motyogtam magam elé bámulva, figyelmen kívül hagyva  Tes kérdéseit.
- Hahó. -megragadta a vállamat és finoman rázogatni kezdett.- Mit mondott?
- Holnap menjünk haza, mert elvileg hiányzom neki. -félre húztam a számat, biztos voltam benne, hogy nem ez az igazi oka.
- Ne. -lerogyott a földre, fejét a tenyereibe temetve.
- Majd megoldom. -megsimogattam a fejét, majd halk kopogás hallatszott az ajtón túlról.- Gyere.
- Fiúknak mondjuk el? -kérdezte meg még gyorsan Tessa, mire megráztam a fejem. Louis zöld szempárja bukkant elő az ajtó mögül, majd később a többi testrésze is.
- Valami baj van? -kérdezte az arcunkat fürkészve.
- Miből gondolod? -zavartan elkezdtem nevetgélni, és a barátnőm felé bökött.- Nincs semmi baj.
- Hát oké. -ide oda járatta a tekintetét köztem meg a barátnőm között.
- Nincs kedved sétálni menni? Jól esne most egy kis séta. -léptem közelebb Louis felé.
- Velem? -meglepetten magára mutatott.
- Tőled kérdeztem, nem? -csípőre tett kezekkel végig mértem.
- Akkor menjünk. -vigyorogva nyújtotta a karját, én meg készségesen belekaroltam.Mielőtt kiléptünk volna a szobából, Tes felé pillantottam, aki még mindig a földön kuporgott, és látszóan nagyon elmerült a gondolataiban. Lejelentkeztünk a többieknél, hogy ne keressenek minket egy darabig, majd lesétáltunk a partra.
- Amúgy hogy hogy sétálni szerettél volna? -kérdezte oldalra döntött fejjel, szája sarkában egy apró mosollyal.
- Visszajött a hangod. -amint kimondtam, rájöttem, hogy mennyire is hiányozott nekem, hogy beszélni hallhassam.
- Még csak most tűnt fel? -felnevetett, majd leültünk a homokba, nem messze a víztől.
- Jól van na. -villantottam neki egy nagy vigyort. Ezután nem nagyon szóltunk egymáshoz, csak csendben néztük a víz hullámzását. Illetve Lou nézte csak azt, én őt néztem. Mindig olyan furcsa érzésem volt mellette. Nem tudnám körül írni mi ez az érzés, csak annyit tudtam, hogy ha ránéztem, bármilyen lehangolt voltam, a szám akarva, akaratlanul is mosolyra görbült.
- Szóval, mi volt a baj? -hangjából hallatszott az aggódás, de nem nézett rám. Felsóhajtottam. Tudtam, neki bármit elmondhatok, és magamban sem akartam tartani, előbb vagy utóbb úgy is megtudta volna.
- Anyám hívott. Tudod, azt mondtam neki, hogy apámnál leszek, mert azt hittem, úgy se fog keresni akkor, hisz nem is szokott. De ma felhívott, hogy menjek haza holnap, elvileg hiányzom neki. -felcsettegtem.- Viszont tudom, hogy ez nem így van. Sose szokott azért hívni, mert hiányzom neki. Valami tervezz, vagy beakar jelenteni, de én nem fogom hagyni, hogy ezért tönkre menjen a nyaralásunk. Az a valami tud várni. -lehajtottam a fejemet.- Nem tudom még, hogyan fogom meggyőzni.
- Ügyes vagy te, biztos sikerül rábeszélned, hogy várjon még a három nap leteltéig.
- És ha nem sikerül? -megint felsóhajtottam, majd ölelő karokat éreztem magam körül, ami nagy biztonság érzetet keltett bennem. Ránéztem, ő meg rám. Mostanában gyakran rajta felejtettem a szememet Louison, és egyre többet gondoltam rá. Kívántam a közelségét, szerettem volna minél közelebb kerülni hozzá. Rémülten éreztem azt, mennyire is vágytam rá.
- Rám bármikor számíthatsz. -puszit adott a homlokomra,  majd eleresztett. Amikor átölelt arra a pár pillanatra, megállt bennem a szívem, csak a pillanat hatására tudtam koncentrálni. Akkor éreztem úgy, hogy ez már több a barátságnál.
- Egyszer azt mondtam magamnak, hogy egy nap majd készen állok arra, hogy közel engedjek magamhoz valakit. Azt hiszem, ez a nap ma van. Veled, itt és most. -csak úgy feltörtek belőlem a szavak, amiket nem tudtam és nem is akartam visszafojtani. Eddig nem is gondoltam bele, hogy milyen lenne az életem Louis nélkül. Szürke és egyhangú. Egy kifestő könyv voltam, amit neki sikerült a szivárvány minden színével kiszínezni. Mindig is egy szerencsétlen lánynak tartottam magam, de belegondolva, a legszerencsésebb voltam, hogy találkozhattam vele, és a többi négy fiúval. Nekem ők lettek a mindeneim, a legjobb barátaim, szinte már a testvéreim. De Lou, felé másmilyen kapcsolat vonzott, mellette volt a legcsodásabb lenni, a nap minden percében az ő hülyeségeire vágytam. Mellette olyan érzés volt lenni, mint ha bármire képes lennék.

*Louis szemszög*


Lehet, most lett volna a megfelelő pillanat bevallani az érzéseimet, de még mindig féltem. Annyira könnyen mondja mindenki, hogy ha szeretsz valakit, mondd el neki, de senki nem gondolt még bele, hogy hány barátság ment így tönkre. Én pedig féltettem a barátságunkat. Ez kötött minket össze, csak így érezhettem a közelségét. Állandóan ő járt a fejemben, mindig vártam a reggeli beszélgetéseket, hogy halkan köszönjön, és bármennyire hitegetem magam, hogy egy átlagos pár napos fellángolás volt ez, a szívem nem ezt mondta. Mert nekem ő más volt, mint a többi lány, ha csak megláttam, filmszakadás. El sem tudta volna képzelni, hogy nekem ő jelentette a mindent. Hogy éjjel, míg ő aludt, én róla álmodoztam. Fogalma sem lehetett arról, hogy mit is érzek én iránta.
- Rebeca. -olyan halkan szólítottam meg, hogy azt hittem, meg sem fogja hallani, de végül felém fordította a fejét.- Ha most megcsókollak, pofán vágsz?
- Tegyél egy próbát. -elmosolyodott, amit biztató jelnek vettem. Ujjaim közé csavartam egyik kosza, egyenes hajtincsét, miközben egyre közelebb hajoltam hozzá. Bőrének finom illata megcsapta az arcomat, elszédített. Tekintettem a duzzadt, vérvörös színre hasonlító szájára kúszott. Végül behozta azt a pár centit ami még elválasztotta az ajkainkat egymástól és finoman súrolták egymást. Első csóknak tökéletes volt; egyszerre volt vad, tüzes, mámorító, szenvedélyes és lehengerlő. Mikor elszakadtunk egymástól, olyan szorosan öleltem magamhoz, mintha attól félnék, valaki elragadja tőlem. Belefúrta a fejét a nyakamban és a lehelete csiklandozta a tarkómat. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor valamiről azt hiszed, sosem történhet meg, aztán megtörténik, és már nem vágysz semmi másra. Leírhatatlanul boldog voltam, de mint minden tökéletes pillanatnak, ennek is vége szakadt.
- Bemegyek. Beszélnem kell anyámmal. -azzal ki is bontakozott az ölelésemből, és a ház felé rohant. Még egy darabig bámultam utána, miközben magamat csipkedtem, hogy meggyőződjek, ez nem álom volt, de végül meguntam és én is bementem a házba. Mindenki a nappaliban tv-zet, de Rebeca nem volt ott, pedig én csak rá voltam akkor kíváncsi.
- Beca? -fordultam Tessa felé, hátha tudja merre szaladt.
- Szobánkba. -felelte mosolyogva, majd újra a képernyőre koncentrált. Elindultam a szobájuk felé, és mivel nyitva volt az ajtó, kopogás nélkül beléptem. Rebeca az ágyon feküdt, nagyon győzködve a vonal másik végén levő személyt. Leültem mellé, kezemet a combjára téve, miközben vártam, hogy letegye és elmesélje, mire jutott anyukájával. Ráhelyezte a tenyerét a kezemre és megszorította, amíg a másik kezével szorosan a füléhez nyomta a telefont. Nem szólt semmit, csak hümmögött, a beszélgetés nagy részéről lemaradtam. Mikor letette, bánatos arccal fordult felém.
- Na sikerült meggyőznöd? Marathatsz?  -rámosolyogtam, ő meg a karjaimba borult.
- Igen, de amint haza érünk, elkezdünk házat keresni. Anyám elakar költözni. -éreztem ahogy nedves lesz a pólóm, és halkan felzokog.