Tetszik/Nem tetszik gombok a bejegyzés alján, pipálni valamelyiket. :)
Két hét telt el. Mostanra tényleg olyant volt, mintha álmodtam volna az egész találkozást az öt fiúval. Túl meseszerű , az én életemhez képest. Minden nap lefekvés előtt átpörgettem az agyamon a velük töltött perceket. Olyanok voltak velem, mintha valami nagyon közeli barátjuk lennék. De vajon mért? Szeretek emlékeket gyűjteni, ezért miután hazaérkeztem, levettem a homlokomról a Niall által rám ragasztót micimackós ragtapaszokat és egy dobozba raktam. Hosszan elidőztettem a tekintetem rajtuk, mielőtt visszaraktam volna a dobozt az ágyam alá. Napok óta betegségben szenvedtem. Az unalomban. Egyszerűen szükségem volt társaságra. Barátaim nem voltak, a legjobb és egyetlen barátnőmön kívül. De rá sem számíthattam mindig. Rendesen sóvárogtam a fiúk után, de mégsem zaklathattam őket. Körülbelül háromnegyed órát tölthettem a padlón fekve, mikor hasam korgására figyeltem fel. Végig futtattam az agyamon, hogy reggel miket láttam a hűtőben, így megítéltem, hogy itthon semmi kaja nincs már. Kénytelen voltam valahova elmenni enni. Belenéztem a tükörbe és hátracsatoltam a copfomból kilógó szálakat. Ajtóhoz sietve, felrángattam magamra az edzőcipőmet. Fogalmam sem volt merre menjek, vagy mit egyek. A gyorsétterem és a fagyizó között vacilláltam. Végül a fagyizó győzött. Hamar odaértem, bár ha egyedül sétálok, mindig gyorsabban lépek a megszokottnál. Nem akartam otthon lenni, így leültem az egyik ablak mellett levő asztalhoz, hogy majd itt fogyasztom el. Jeleztem a pincérnek, aki azon nyomban oda is pördült hozzám. Az étlapot a kezembe véve tanulmányoztam a fagylaltokat. Egy egész oldal szólt a különféle csokisakról, amiket át is lapoztam hamar, mert nem szeretem. Szemem megakadt úgy a harmadik oldalon. Rögtön össze is futott a nyál a számban. Leadtam a bájosan mosolygó pincérnek a rendelésem; Eperfagylalt gyümölccsel. Szememmel követtem az útját, egészen addig míg el nem tűnt egy ajtó mögött. Visszapróbáltam emlékezni az arcára. Miután kihozta a fagylaltomat, sikerült is. Rövid, fekete haja volt, és azok a gyönyörű zöld szemei, amikben olyan mélyen elvesztem, csodálatosak. Arca helyes volt, nem lehetett több tizennyolcnál a fiú. Mikor észrevette, hogy figyelem, rám mosolygott én meg zavartan elfordítottam a fejem. Miután elment, végre visszaemeltem a fejem, és neki is pont akkor kellet hátra fordulni. Elég láthatóan flörtöltünk egymással, ami pedig tőlem nem megszokott. Félénk lány voltam néhány dologban, a flörtölés is idetartozott. Pár percig magam elé meredtem, majd a szememmel az ő arcát kerestem megint. El sem hittem, hogy ilyen hatással volt rám, vagy csak megint a nagy társaság hiányom tört elő belőlem. Szánalmas voltam. Csak azért nézegettem fél órája az érintetlen fagyimat, hogy a pincér srác felfigyeljen erre, és leálljon velem beszélgetni. Felsóhajtottam. Hirtelen kezeket éreztem a vállamon, amire egyből felugrottam, majdnem felborítva az asztalt. Azt hittem végre leesett a pincér gyereknek a várakozásom, de meglepetésemre nem ő volt az. Kellemesen csalódtam. Először nem hittem a szememnek, mikor végig néztem az előttem álló fiún. Göndör haját kiseperte a szeméből, majd láthatóan ő is végig nézett én rajtam. Arcán megjelent egy hatalmas vigyor, ami nagyon jól állt neki. Úgy éreztem, ideje lenne végre köszönnöm is.
- Harry. -suttogtam alig hallhatóan, de a számról tisztán leolvasható volt.
- Szia, Rebeca. -szorosan magához vont, és ölelgetett.
- Hát te? -néztem rá kerek szemekkel. Meg sem fordult bennem, hogy pont itt futok vele össze. Vállat rántott, és helyett foglalt az asztalomnál. Követtem a példáját.
- Jöttem fagyizni. De.. -a fagylalt kelyhemre nézett.- Azt még megeszed? -válaszomat meg sem várva, maga elé húzta, és neki ugrott az epres fagyimnak.
- Megakartam. -morogtam, mire ő egy puszit küldött nekem a levegőben. Rámosolyogtam.
- Amúgy jól elmenekültél múltkor. Legalább a számod adtad volna meg. -rám emelte zöld szemeit, két falat közben. Kicsit elpirultam. Valamit még mormogott, de annyira tele volt a szája, így nem értettem semmit.
- Amúgy ide szoktál járni? -mutattam körbe. Gyakran megfordultam ezen a helyen, de nem emlékeztem, hogy bármikor láttam-e volna már őt is itt.
- Nem, csak épp erre felé sétáltam, és megláttalak a kirakatban. -bökött a fejével az ablak felé.- Aztán gondoltam benézzek, hogy megbizonyosodjak arról, tényleg te vagy az. -visszatolta elém az üres kelyhet, és némi pénzt rakott mellé, ami bőven több volt a fagyi áránál.
- És tényleg én vagyok az. -felkuncogtam. Halkan hátracsúszott a székével, és felállt. Értetlenül néztem rá. Nem akartam, hogy elmenjen. - Már mész is? -közelebb lépett hozzám, és felém nyújtotta a kezét. Megrázta a fejét, én meg kicsit hezitáltam, de végül megragadtam, és felsegített.
- Mi megyünk. Most hogy megtaláltalak, muszáj elvinnem téged a fiúkhoz. -az ajtó felé kezdett húzni. Gyors biccentettem a pincér felé egy mosoly kíséretében, mire megjelent az arcán a csalódottság. Mint ha áramütés érte volna a testemet, mikor eljutott a tudatomig mit is mondott az előbb Harry. Újra láthatom őket. Ha kis időre is, de megint egy légkörben lehetek ezzel az öt fiúval. Másra sem vágytam jobban. Igazság szerint sosem voltam egy nagy fanatikus rajongójuk, a zenéjüket szeretem, és néha elolvastam híreket róluk, de eddig sosem érdekeltek ők maguk, az érzéseik, a szavaik. Egészen eddig. Mikor észbe kaptam, az anyósülésen ültem. Harry nem vezetett túl gyorsan, de így is pillanatok alatt megérkeztünk. Nagyon közel laktak a fiúk a fagyizóhoz, ezért kíváncsian fürkésztem a mellettem ülő arcát. Mielőtt kiszállt volna, felém fordult, és orron bökött.
- Mi az? -elmosolyodott, miközben szállt ki. Én is lassan kimásztam a kocsiból, és elindultam utána az ajtó felé.
- Ha ilyen közel laksz a fagyizóhoz, mért kocsival mentél? És nem azt mondtad, hogy arra felé sétáltál? -húztam fel a szemöldököm, mire ő csak vállat rántott. Dühösen meredtem rá, nem szeretem ha nem válaszolják meg a kérdéseimet. Mikor épp leakartam támadni a szavaimmal, finoman belökött az ajtón. Nyolc szem meredt rám.
